II. Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem
II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én született a Zemplén vármegyei borsi Rákóczi-kastélyban. Apja I. Rákóczi Ferenc volt, akit II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1652. február 24-én az erdélyi rendekkel fejedelemmé választatott, de ténylegesen soha nem lépett trónra. Anyja Zrínyi Ilona. A Rákóczi- és a Zrínyi-család híres törökverő és számos tagjuk Habsburg-ellenes személyiség volt, így Ferenc is ilyen családi miliőben nevelkedett. Korán árvaságra jutott, mivel apja fiatalon, 1676. július 8-án meghalt.
I. Lipót császár és magyar király megpróbálta kikényszeríteni, hogy a Rákóczi-árvák – Ferenc és a 4 évvel idősebb Julianna – gyámja legyen, de Zrínyi Ilona nem engedi ki kezéből a gyámságot, amely őt, mint anyát, a magyar törvények értelmében megillette. Maga gondozta gyermekeit. A család leggyakrabban Sárospatakon és Regécen élt, de gyakran megfordultak Munkácson is, a gyermekek apai nagyanyjánál, Báthory Zsófiánál is. A nagymama és Ferenc nagybátyja (Zrínyi János) csak Ferkónak szólították a gyermek Rákóczit.
1681-ben, ötéves korában már férfi nevelő kezébe adta a kis Ferencet az anyja, Kőrösy György Szabolcs vármegyei nemes lett a kamarása, Badinyi János pedig a nevelője. Ez utóbbi tanította meg írni, olvasni, sőt a latinra is. Természetesen még több nevelő is foglalkozott vele, jól haladt a tanulmányaiban.
1682. június 15-én Zrínyi Ilona feleségül ment Thököly Imréhez, a kurucok fővezéréhez, majd hamarosan Felső-Magyarország fejedelméhez. Mostohaapja, a „kuruc király” korán megízleltette a fiúval a tábori életet, már hétévesen elvitte őt a hadak útjára. A kis Ferenc nyiladozó értelmére nagy hatással volt a Habsburgok ellen küzdő kurucszellem. Volt, amikor a „kis úr”-nak nevezett Ferenc életveszélybe került: 1683. szeptember 12-én a Bécset ostromló törökök vereséget szenvedtek és a menekülő török-tatár lovasok átzúdultak Thököly cseklészi táborán, az éjszakai sötétben átgázoltak a kisfiú sátorán, s a recsegve összeomló sátorból a kamarása mentette ki.
A kis Rákóczi ott volt Munkács várában, amelyet édesanyja védett az ostromló császáriakkal szemben 1685-1688 között. Nemegyszer a süvítő golyók, robbanó bombák között sétált anyjával a falakon. Zrínyi Ilona írta a férjének: „Senki sem engemet, sem két gyermekimet megijedt állapottal bizony nem láta.”
Tízéves korában így köszöntötte édesanyját a nevenapján, 1686. május 22-én:
„Áldott ez mái nap és szerencsés óra!
Áldott, boldogsággal teljes Szent-Ilona,
Hogy lelkünk általa virradott ily jóra.
Ilona, nem Judith ment az ellenségre!
Rabság bilincseit kerülő magyarság:
Egy Munkács várába szorult a szabadság,
Kit egy Zrínyi szivű tartott meg asszonyság.”
Munkács 1688. január 17-i kényszerű feladása után Zrínyi Ilonát és gyermekeit Bécsbe vitték. Ferencet elszakították anyjától, akit ekkor látott utoljára. A 12 éves fiú nevelését Kollonich Lipót esztergomi érsekre, mint a Rákóczi-árvák gyámjára bízták. A jezsuiták nevelték a csehországi Neuhausanban, majd a prágai egyetemen filozófiát, matematikát és hadtudományokat tanult. Mindenképpen a császár és az udvar iránti hűségre kívánták nevelni. Rákóczi azonban nem szerette a jezsuitákat, és semmiképpen nem akart pap lenni, de mélyen vallásos volt, az imádkozást önvizsgálatnak, belső megújulásnak tekintette.
1692-ben nevelői akarata ellenére Bécsbe költözött Julianna nővéréhez (aki időközben férjhez ment Aspremont grófhoz), s vidám főúri életet élt. Hogy egy nemkívánatos házasságtól eltereljék, 1693-94-ben itáliai tanulmányútra küldték. Járt Velencében, Páduában, Ferrarában, Bolognában, Rómában, Nápolyban és más helyeken. Sokat látott, tapasztalt és tanult. Itáliából visszatérve Rákóczi Kölnbe ment. A művelt fiatal férfivá érett Rákóczi Ferenc 1694. szeptember 26-án – I. Lipót engedélye nélkül – a kölni székesegyházban feleségül vette a tizenöt esztendős Sarolta Amália hessen-rheinfelsi hercegnőt. Házasságukból 1696. májusában fiú, Lipót Lajos született, de a gyermek négyéves korában meghalt. 1700. augusztus 17-én született József, majd 1701-ben György fiuk.
Rákóczi megházasodása után a bécsi udvar engedélyezte Rákóczinak, hogy hazautazzon a magyarországi birtokaira. Közel 2 millió kataszteri hold földbirtok uraként, 1694-től Sáros vármegye örökös főispánjaként csak műveltségével, érzékenységével tűnt ki a magyar főurak közül, életmódjában őket követte: vadászott, fényűző életet élt. A magyarországi elégedetlenek (kisnemesek, volt végvári katonák, kurucok, jobbágyok) őt tekintették azonban – a családi hagyományok és mostohaapja, Thököly Imre miatt is – a Habsburg-ellenes mozgalmak folytatójának. Rákóczi a közeli Ung vármegye főispánjával, Bercsényi Miklóssal sokat beszélgetett a törökök kiűzése utáni Habsburg berendezkedés hibáiról, de a lázadás gondolatát visszautasította.
1697-ben, a hegyaljai felkelés idején Bécsbe utazott, hogy a felkeléstől elhatárolja magát, nehogy perbe fogják és birtokait elkobozzák. A felkelés leverése után tért vissza Magyarországra, a véres megtorlás és Bercsényi Miklós hatására az álláspontja fokozatosan megváltozott: belátta, hogy az ország súlyos állapota miatt fel kell lépni a Habsburgok ellen, Rákóczi ehhez a nemesség mellett erős külföldi támogatást tartott kívánatosnak. 1700 őszén szervezkedésbe fogott Bercsényi Miklóssal, és leveleket írt XIV. Lajos francia királynak, a Habsburgok ádáz ellenségének, és segítséget kért tőle Ausztria ellen. Rákóczi leveleit a futár Longueval kapitány – aki a bizalmasa volt –, Bécsben is bemutatta.
Rákóczi 1701. április 18-án a nagysárosi kastélyában a császári katonák letartóztatták. Bécsújhelyen abba a cellába zárták, ahol a nagyapja, Zrínyi Péter is raboskodott 1671-ben, a kivégzése előtt. Rákóczinak nem lehettek kétségei afelől, hogy a Habsburgok mit terveznek vele. A felesége, Sarolta Amália minden megmozgatott a férje érdekében, leveleket írt az angol és porosz királyhoz, de eredménytelenül. 1701 októberében fej- és jószágvesztésre szóló ítéletet kért a bíróság a felségárulással vádolt Rákóczira. Más megoldás nem lévén, a hercegnő mindent elkövetett, hogy férjét megszöktesse. Sikerült a Rákóczit őrző dragonyosok parancsnokának, Gottfried Lehmann kapitánynak a bizalmába fékőznie. Sarolta Amália parasztruhába öltözve titkon felkereshette férjét. Együtt vették rá a porosz király titkos egyetértését feltételező Lehmann kapitányt és öccsét a szökésben való közreműködésre. Rákócziné lovakat szerzett, és igyekezett biztosítani a menekülés útvonalát. Rákóczi 1701. november 8-ára virradó éjjel a Lehmann testvérek segítségével dragonyosnak öltözve megszökött. A szökés miatt feldühödött bécsi udvar elfogatta, majd lefejeztette és felnégyeltette Lehmann kapitányt. (Özvegyét, illetve életben maradt öccsét a fejedelem később bőkezűen megjutalmazta.) Sarolta Amáliát őrizet alá helyezték, gyermekeit elszakították tőle, és minden lépését figyelték.
Rákóczi kalandos úton Lengyelországba menekült. Ott találkozott a szintén bujdosó Bercsényi Miklóssal. Hozzáláttak, hogy kidolgozzák a Habsburg-ház ellen indítandó háború tervét. Az egyik alapgondolatuk az volt, hogy a harcot szabályos, reguláris seregekkel vívják meg, mivel nem bíztak egy népi jellegű felkelés sikerében. Rákóczi és Bercsényi gyors lefolyású háborút terveztek. Amikor 1702-ben kitört a spanyol örökösödési háború, abban bíztak, hogy francia pénzen fogadott zsoldosokkal és Thököly Imre törökök által támogatott seregével több irányból támadva megakadályozhatnák a császári csapatok összevonását. Rákócziék azonban a külföldi segítség lehetőségét tévesen ítélték meg: XIV. Lajos francisa király a biztatáson és az évjáradékon túl semmit sem adott a szervezkedőknek, II. Ágost lengyel király pedig a Habsburgok miatt nem kívánta támogatni őket.
A tényleges magyarországi helyzetet nem ismerték kellően, így amikor a Tiszaháton gyülekező elégedetlenek követei 1703 márciusában felkeresték őket, Rákóczi a saját emberét is átküldte Magyarországra tájékozódni. 1703. május elején a saját emberük Esze Tamással tér vissza: mindketten azt mondták, hogy a nép csak a jelre vár, s arra, hogy feje, azaz vezetője legyen. Rákóczi elhatározta, hogy a tiszaháti felkelők hívását elfogadja és az élükre áll. Május 6-án kiadta a „Brezáni kiáltvány”-t: „Minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen… igaz magyaroknak!” – és harcba szólította őket. A kiáltvány mellett zászlókat is adott az ezredeskapitánnyá kinevezett Esze Tamásnak, a következő felirattal: „Cum Deo pro patria et libertate.” („Istennel a hazáért és szabadságért.”) Rákóczi meghagyta Esze Tamásnak, hogy a zászlók kibontásával, a felkelés megindításával várjanak addig, amíg ő jelt nem ad. Ugyanis bizonyos számú zsoldoskatona fogadásáshoz időre volt szükség.
A tiszaháti elégedetlenség hatására azonban mégis sor került a zászlóbontásra, és 1703. május 21-22-én megindult Rákóczi nevében a felkelés. 1703. június 7-én Dolhánál Károlyi Sándor szatmári főispán a császáriaktól támogatott nemesi hadakkal legyőzte a felkelők seregét. A megmaradt és összegyűjtött 200 gyalogossal és 50 lovassal Esze Tamás Rákóczi elé indult a lengyel-magyar határra.
II. Rákóczi Ferenc 1703. június 14-én találkozott a felkelőkkel és június 16-án átlépte a lengyel-magyar határt. A kis létszámú sereggel kezdte meg – ahogy később írta: az „okosság minden szabálya ellenére” – a szabadságharcot.
Az időzítés kitűnő volt – ezt Rákóczi felismerte –, hiszen a spanyol örökösödési háború a franciák és szövetségeseik sikereinek jegyében zajlott, s a bécsi hadvezetés a nyugati front miatt kivont minden számottevő katonai erőt Magyarországról. 1703 nyarán úgy tűnt, hogy a franciák ezúttal nemcsak pénzzel és tanácsadókkal tudják majd támogatni a kurucokat, hanem sor kerülhet a két sereg összehangolt Bécs elleni támadására, sőt még egyesülésére is. A francia-bajor sereg 1703 nyarán-őszén mintegy 400 kilométernyire megközelítette a magyar határt.
A szabadságharc első hónapjai látványos sikereket hoztak, a kurucok létszáma gyorsan nőtt, és 1703. július közepe után már átlépték a Tisza vonalát. Rákóczi remek helyzetfelismeréssel és hadvezéri képességgel átlátta, hogy a reguláris hadvezetés szabályainak az adott helyzetben nincsen értelme. Alkalmazkodott a serege arculatához, nem kereste mindenáron az ellenséggel való összecsapást, kihasználta felkelésről kialakult legendát, az erejét felnagyító hírek hatását. Közben hatalmas energiával szervezte hadai ellátását, felszerelését, kiépítette háborúja gazdasági hátterét. Igyekezett az egész társadalmat érdekeltté tenni a szabadságharc támogatásában.
Rákóczi 1703. július 18-án a naményi pátensben csatlakozásra szólította fel a nemességet, az augusztus 28-i vetési pátensben pedig a harcokban részt vevő jobbágyoknak az állami és a földesúri szolgáltatások alóli mentességet ígért (de nem jobbágyfelszabadítást!). A vallási megosztottság elkerülése érdekében megtiltotta a katolikus templomok kirablását és az egyházi javak elvételét. Intézkedései hatására előbb a köznemesség, majd a főnemesek is csatlakoztak a szabadságharchoz (pl. 1703. október 15-én Károlyi Sándor is.).
A kurucok térnyerése gyors volt: 1703-ban elfoglalták a Tisztántúlt, a Duna-Tisza közének északi részét, Erdély többségét, Felső-Magyarországot. 1704-ben ugyan a Dunántúl elfoglalása több hadjáratban sem sikerült, de 1704. július 8-án az erdélyi rendek II. Rákóczi Ferencet fejedelmükké választották.
1704. augusztus 13-án a höchstadti csatában az előrenyomuló francia-bajor seregek vereséget szenvedtek az osztrák-angol csapatoktól, s ez kedvezőtlenül változtatta meg a nemzetközi helyzetet. Lényegében már 1704 nyarán eldőlt, hogy az országot fegyverrel nem lehet kiszakítani a Habsburg Monarchiából, s a harcot csakis a politikai kompromisszum érdekében érdemes folytatni.
Az 1705. szeptemberi szécsényi országgyűlésen a szövetkezett magyarországi rendek (konföderáció) II. Rákóczi Ferencet vezérlő fejedelemmé választották. Rákóczi jó szervezőnek és irányítónak bizonyult: erélyesen törekedett a nemzeti állam, a központi kormányzat, a reguláris hadsereg megteremtésére, és a merkantilista gazdaságpolitika megvalósítására. A kuruc állam az első években 70 ezernél több katonát tartott fegyverben, XIV. Lajos e célra – ti. zsoldra – havi 10 ezer tallér segélyt adott (de szövetséget nem kötött Rákóczival!), a fejedelem pedig rézpénzt (libertas) bocsátott ki. Az 1705-ös országgyűlés Rákóczi javaslatára megalkotta a rendi konföderációt és Rákóczit vezérlő fejedelemmé választotta. Melléje egy 28 tagú szenátust állítottak, a gazdasági jellegű kérdésekért a Gazdasági Tanács felelt. A törvények megfogalmazását, a diplomáciai levelezést a Ráday Pál vezette kancellária intézte. A Szécsényben létrehozott kuruc állam lényegében rendi nemzeti abszolutizmus volt.
1705 végéig Bottyán János sikeres hadjáratával a kurucok fennhatósága alá kerül a Dunántúl is, majd az 1705-ben elvesztett Erdélyt 1706 első felében ismét visszafoglalták.
A kuruc sikerek is hozzájárultak ahhoz, hogy 1704 után 1706 tavaszán újabb béketárgyalások kezdődtek a harcoló felek között. A siker érdekében I. József engedélyezte Sarolta Amáliának, hogy meglátogassa férjét; azt várta tőle, hogy vegye rá Rákóczit a békeajánlat elfogadására. Rákóczi és felesége 5 év után így találkozott 1706. május 3-án Nyitrán. „Pompával fogadtam őt Nyitrán, de a kényelmesebb lakás kedvéért nemsokára átvittem Kistapolcsányba, onnan pedig Érsekújvárra…” – írta az „Emlékiratok”-ban később a fejedelem. Sarolta Amália vígan és fényűzően élt az Érsekújvárott berendezett fejedelmi székhelyen: „egymást követték a vadászatok, bálok és vígasságok”.
Bécs megbízottai és a fejedelem közötti tárgyalások – mivel I. József nem fogadta el a Rákóczi követelte önálló Erdélyi Fejedelemség létét –, megszakadtak. A császár nem tudta Rákóczit sem felesége, sem később nővére – Julianna, alias Aspremont grófné – által engedményekre bírni. A fejedelem az ország alkotmányos létét szavatoló szabadságharc folytatására készült.
Sarolta Amália – megrendült egészségi állapotára hivatkozva – elhagyta Érsekújvárt. Nem Bécsbe, hanem Rákóczi orvosa kíséretében a csehországi Karlsbadba, fürdőkúrára indult. Több volt ez egyszerű elválásnál. Ettől kezdve, bár még találkoztak később is, mindketten a maguk útját járták. Rákóczi egyébként a családi életében nem lehetett boldog: a nagyobbik fiát, Józsefet csupán csecsemőkorban látta; kisebbik fiát, Györgyöt pedig egy rövid időre felnőttkorában, majd Rodostóban, amikor a fia ott meglátogatta őt. Felesége tőle távol, egy párizsi kolostorban halt meg 1722. február 18-án.
A béketárgyalások megszakadása után, 1706. július 22-én folytatódott a fegyveres háború. A kurucok 1706-1707-ben megtartották pozícióikat, sikerült a Dunántúlt is megvédeni a császáriakkal szemben.
Rákóczi fejedelmi hatalmát a kiváltságait féltő nemesség korlátozni igyekezett, a fegyvert fogó jobbágyokat azonban a fejedelem igyekezett megvédeni. Az ellentétek folyamatosan a katonáskodó jobbágyok felszabadításának kérdésében éleződtek ki a Rákóczi vezette kormányzat és a rendek között. Ezért Rákóczi jobbágypolitikája a nemesség ellenállásán lényegében meghiúsult, s ezen az sem sokat változtatott, hogy 1708-ban végül sikerült elérnie a katonáskodó jobbágyok földesúri kötöttségek alóli felszabadítását, s egyes jobbágyfalvaknak hajdúkiváltságok adományozását.
A fejedelmi udvar kulturális központ is volt, foglalkoztatta a Berlinből hazahívott Mányoki Ádámot (ma is híres a fejedelemről festett portréja). A „Mercurius Verdicus” című latin nyelvű hírlap segítségével a külföld megfelelő tájékoztatására törekedett. Ezt szolgálták továbbá a kiáltványok, manifesztumok, pátensek és a diplomáciai követek is. A szövetségkötési próbálkozások azonban eredménytelenek maradtak: sem XIV. Lajos francia király, sem a török, porosz, svéd próbálkozások nem sikerültek. I. Péter orosz cárral 1707. szeptember 14-15-én megkötött szabályos szerződéssel ugyan Rákóczi látszólag külpolitikai áttörést hajtott végre, de I. Péter a svédekkel vívott északi háború miatt nem tudott lényeges segítséget nyújtani később sem.
1707-ben a Rákóczi vezette szabadságharc a csúcspontra jutott: 1707. április 5-én II. Rákóczi Ferencet a marosvásárhelyi országgyűlésen beiktatták az erdélyi fejedelmi székbe, s az országgyűlés kimondta Erdély elszakadását a Habsburgoktól, valamint újra biztosította a négy bevett vallás (római katolikus, református, evangélikus, unitárius) szabad gyakorlását. Továbbá 1707-ben érte el a kuruc állam a legnagyobb kiterjedését, és az 1717. május-júniusi ónodi országgyűlésen kimondták a Habsburgok magyarországi trónfosztását, megerősítették Rákóczi vezérlő fejedelmi címét, s a szabadságharc folytatása mellett döntöttek. Több külföldi kísérlet után 1708 tavaszán Rákóczi Frigyes Vilmos porosz herceget akarta meghívni a magyar trónra, s ennek érdekében hadjáratot készített elő Sziléziába, hogy Frigyes Vilmosnak utat nyisson az országba. A hadjáratra felkészített 15 ezer fős, elit egységekből álló kuruc sereg azonban 1708. augusztus 3-án Trencsén alatt nagy vereséget szenvedett Siegbert Heister császári tábornagy harmadannyi seregétől. A kuruc had egyrészt a csatamezőn maradt, másrészt úgy szétszéledt, hogy már nem lehetett összegyűjteni.
A szabadságharc a hanyatló szakaszába lépett: a belső társadalmi ellentétek kiéleződése, a gazdasági nehézségek, a pestisjárvány és éhínség, a császári hadsereg egyre nyilvánvalóbbá váló fölénye a küzdelem gyengülését, sorozatos katonai vereségeket okozott. Fokozatosan elveszett Erdély, a Dunántúl, majd a legutolsó kuruc támadó hadműveletet is megállították a császáriak az 1710. január 22-i romhányi csatában. Ezt követően Felső-Magyarországon is mind hátrább szorultak a kurucok.
1710 őszén Rákóczi hozzájárulásával a kuruc főparancsnok, Károlyi Sándor elfogadta Pálffy János császári főparancsnok béketárgyalások folytatására vonatkozó ajánlatát. Több találkozón és levélváltásban formálódtak a feltételek, közben a császáriak egyre több várat és várost foglaltak el, vagy azok kapituláltak előttük. 1711. január végén Rákóczi is találkozott Pálffyval. A fejedelem ingadozott a béke elfogadása és a harc folytatása között. Néhányszor már-már a békekötés mellett foglalt állást, aztán meggondoltak magát. Nagy lelki tusa lehetett ez a néhány hónap a számára.
Rákóczi 1711. február 21-én Varsóba ment, hogy I. Péter cártól katonai segítséget kérjen. A kuruc állam ekkor már csak néhány tisztántúli vármegyére korlátozódott, a hadsereg lerongyolódott, demokralizálódott, a további harcra alkalmatlan volt. Rákóczi február 21-én látta utoljára Magyarországot.
A béketárgyalások további vitelével megbízott Károlyi Sándor, hosszú alkudozások után, március 26-án még kivitte Rákóczinak a békefeltételeket Lengyelországba, de Rákóczi elutasította azokat. Károlyi ezután, a rendek támogatását maga mögött érezve, azokkal ism megszavaztatta a békeszerződés végső szövegét, Rákóczi hozzájárulása nélkül aláírta a szatmári békét a bécsi udvar nevében tárgyaló Pálffy János tábornaggyal, s a kuruc sereg a majtényi síkon letette a fegyvert. (1711.április 30. – május 1.) A béke teljes büntetlenséget biztosított a szabadságharc minden résztvevőjének, birtokaikat is visszakapták. Mindezt Rákóczinak is felkínálták, de ő inkább az emigrációt választotta. Nemzetközi téren még folyt a Habsburgok elleni háború, s Rákóczi azt remélte, hogy külföldön többet használhat Magyarországnak. 1711 nyarán többször újra tárgyalt I. Péterrel, de katonai segítséget nem kapott. Lengyelországban élt, majd 1712 őszén Franciaországba ment: azt szerette volna elérni, hogy az utrechti béketárgyalásokon Magyarország ügye is bekerüljön a békeszerződésbe (Rákóczi mint erdélyi fejedelem, legalább Erdély önállóságát akarta elérni, de sem ez, sem Magyarország szóba sem került.) A nyilvánosságtól elvonulva élt XIV. Lajos párizsi udvarában. A magyar ügyet azonban nem sikerült napirenden tartani, vagy támogatókat szerezni. Az elkeseredett Rákóczi XIV. Lajos halála után (1715) visszavonult Grosbois-ba, a kamalduli szerzetesek kolostorába, s az irodalomnak élt. Latin nyelven megírta a „Vallomások” és francia nyelven az „Emlékiratok” című munkáit. Ezek a művek a XVIII. századi magyar irodalom legbecsesebb írásművei közé tartoznak. Rákóczit a távollétében 1715-ben III. Károly vagyonelkobzásra ítélte, s kimondták örökös száműzetését is.
1706-ban Ausztria és a Török Birodalom között háború tört ki. Rákóczi a török szultán meghívására – aki katonai támogatást ígért egy újra indítandó fegyveres harchoz –, 1717 októberében Törökországba érkezett. A háborúban azonban a törökök vereséget szenvedtek, s 1718 nyarán megkötötték a pozserováci békét, így Rákóczi reményei szertefoszlottak. A szultán ugyan nem adta ki Bécsnek Rákóczit és a kurucokat, de a békében vállalta, hogy kényszerlakhelyet jelöl ki számukra. Előbb Konstantinápoly körül, majd 1720 áprilisától Rodostóban (ma: Tekirdag) élt a fejedelem és a kuruc emigráció.
A rodostói évek sikertelen diplomáciai tervezgetésekkel, az emigráció ügyes-bajos dolgaival és írással teltek. Rákóczi írói munkássága (emlékiratok, vallásos elmélkedések, stb.) igen jelentős. 1727-ben a Bécsből megszökött György fia – akit ekkor, 26 évesen látott először – meglátogatta őt, de a következő évben Párizsba távozott, nem bírta az emigráció légkörét.
Rákóczi és környezete életét hű titkára, Mikes Kelemen örökítette meg a „Törökországi levelek”-ben. Ezt írta a fejedelemről: „Mert ebédig az olvasásban és az írásban tölti az időt; ebéd után pedig aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fú, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát. És úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Őtet minden csudálja; ő pedig neveti az olyat, aki azon panaszkodik, hogy elunja magát…” Egyébként Rákóczi és az emigráció a szultán által kiutaltatott szerény kegydíjból élt.
Ugyancsak Mikes Kelemen írta le Rákóczi utolsó beteges napjait és halálát 1735. április 8-án hajnalban: „Este, a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották: de maga ment a hálóházba. A szavát igen nehéz volt már érteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdezte tőle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet. Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vígasztalásokat mondván neki, nem felelhetett reája: noha vettük észre, hogy eszén van – azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könnyhullások folytanak. Végtire szegény ma három óra után reggel; az Istennek adván lelkét, elaluvék – mivel úgy hol meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk: de még is csak azon vettük észre általmenetelét, amidőn a szemei felnyíltak.”Halála után a testét borbélyok felnyitották és füvekkel kezelték, mert nem lehetett tudni, hogy mikor szállítják Konstantinápolyba. „A borbélyok szerint – írja Mikes –, nem lehetett csudálni a halálát, mert a gyomra és vére tele volt sárral. Az egész testet elborította a sár. Az agya veleje egészséges volt, de annyi volt, mint két embernek szokott lenni, esze is volt annyi, mint tizenkettőnek. A szívét Franciaországba hagyta, hogy küldjük. A testet húsvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, ahol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad a testet meglátogatni. Harminc török is volt egyszersmind, aki látta, és akik jól ismerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment, és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának!”
Mikes Kelemen a galatai Szent Benedek-kápolnában, anyja mellé temettette el II. Rákóczi Ferencet, végrendelete szerint szívét és kéziratait Grosbois-ba küldte. Hamvait – az édesanyjáéval, Zrínyi Ilonáéval együtt – 1906-ban hazaszállították, és a kassai dómban helyezték örök nyugalomra.
A nagyságos fejedelem kiemelkedő alakja volt a magyar történelemnek, személye mindenkor a szabadságért küzdő magyarságot testesítette meg. Találó, ahogy írt róla visszaemlékezéseiben Des Alleurs márki, XIV. Lajos követe: „Rákóczi herceg… magas, jó alakú, fenséges tartású, szép arcú… Bár sötétségben neveltették, azt mondhatom, hogy sok dolgot tud, és azok jól tudja: hat nyelven beszél és ír: magyarul, latinul, franciául, olaszul, németül és lengyelül. Erényes, dolgos, barátságos, nemes lelkű, jótékony fejedelem.”
